A TEMPLOM TEOLÓGIÁJÁRÓL ........



................- a lassan közeledő felújítás kapcsán.
(Aranyosi-Vitéz Gellért barátom gondolatai)


















A templom különleges hely. Sőt, bizonyos értelemben nem is hely, hanem állapot. A templom Isten lakóhelye, a mennyország földi leképezése, Isten jelenlétének nyilvánvaló bizonyítéka, Isten pedig nem lakik helyen, mert mindenütt jelen van, tehát a templom sem lehet hely. Viszont épület, ez kétségtelen. Miért más mégis a templom, miben különbözik az otthonunktól, a postahivataltól vagy a piactól?
A templom („Isten háza”) mindenekelőtt Egyház, Szentegyház, „Idház”, ahogy a régi magyarok mondták. E szónak semmi köze az Egyház „egy”-ségéhez, az „id” gyök ugyanis ma így hangzik: üdv. Az Egyház az „üdv háza”, a templom az üdvösség földi megjelenése, amint mondottuk, a mennyország földi leképezése, kihelyezett őrhely, nagykövetség, melynek területe nem ahhoz az országhoz tartozik, ahol elhelyezkedik. Város a városban, Isten városa az emberek városában. Aranyszájú Szent János szerint „az angyalok tartózkodási helye, az ég székvárosa, maga a mennyország”.
Minden más világvallással és keresztény felekezettel ellentétben a katolikus (és orthodox) templom e teológiai igazságon túl is többet ad mindannyiunknak. Mert sehol máshol nem jelenik meg az Üdvözítő a maga valójában, csak e szent helyen, s ahogy Aquinói Szent Tamás mondja a templomban jelenlévő Úrról: „aki veszi, meg nem osztja meg nem töri, nem szakasztja, oszthatatlan eledel. Veszi egy és veszik ezren, rövidséget nem lát egy sem, fogyasztják és nem fogy el.” A templom így nem csupán szimbolikusan egy hely, amit az emberek Isten lakóhelyének neveznek, hanem a földre szállt és megtestesült Isten valóságos jelenlétének helye, Krisztus csodálatos kenyérszaporításának állandó helyszíne, az utolsó vacsora szüntelen terme.
A templom Isten magasztos tetteinek mintegy kimerevített képe, rögzített és változatlan színhelye: mert az oltár Krisztus keresztáldozatának a helye, ahol az Úr nap mint nap újra és újra vér nélkül feláldoztatik és szétosztja önmagát, ahol napról napra „a fán országol Istenünk”. A templom Isten műve az emberek között, a megérthetetlen jelenléte a gondolkodó teremtmények földjén.
Ugyanakkor a templom az emberek műve is, mégpedig azok között is az első és legfontosabb. Hiszen ha tartozik valakinek az ember, ez a Valaki éppen az Isten, és mindenki más csak utána következik. Ez a „szent pazarlás” elvének legfőbb magyarázata, hiszen mindent Istentől kaptunk, s ha visszaadjuk, még akkor is csak mi tartozhatunk... Ezért törekedett az emberiség minden időben szándékának, tudásának és erejének legjavát beleépíteni a templomba, úgy a szakértelem, mint az anyaghasználat és művészi kvalitás tekintetében. Ezért jelenik meg az emberi igényesség legmagasabb szintje még az utolsó kis falusi templomban is, ahol a helyi emberek tudásuk és vagyonuk legjavát áldozták fel Isten házának ékességéért.
A templomfelújítás tehát jóval több, mint egy épület helyreállítása. Benne az Isten és az ember viszonya fejeződik ki, az ember soha ki nem egyenlíthető tartozása és az Isten végtelen fölsége, de végtelen jósága is, hiszen megengedi, hogy az ember ezt az Isten számára csekély, de az ember számára képességeit meghaladó köteles adót mégis -úgy ahogy- megfizesse.
A templom kiindulópont, origó, Isten nyilvánvaló erejének sűrített gyűjtőhelye, a Szentlélek tüzének gyújtópontja, valamiképpen a teremtett világ megsokszorozott középpontja, a világ közepe. Égre mutató tornya az örök irányba mutat, kitárt kapuja a krisztusi szavakat visszhangozza: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik megfáradtatok és meg vagytok terhelve: én felüdítlek titeket.” (Mt 11, 28) Lépcsője Jákob lajtorjája, amelyen az angyalok fel és le járnak, szentélye a Magasságos Isten trónterme, oltárai a Fölséges trónusa. Hogy ne kiáltanánk szüntelen: „Krisztus, Izrael pásztora, ki a kerubok fölött trónolsz, ébreszd fel a te hatalmadat és jöjj el!” (vö. Zsolt 79, 1-2)

Aranyosi-Vitéz Gellért